Sajó Elemér

vízmérnök

Őrszentmiklóson született 1875. szeptember 9-én. Híres nagybátyjának, Kvassay Jenőnek példáját követve választotta a műszaki pályát, 1898-ban Budapesten szerzett mérnöki oklevelet. Pályakezdőként az akkori Magyarország legnagyobb vízépítési alkotásának, a Ferenc csatorna tiszai torkolatának áthelyezésével kapcsolatos óbecsei kettős hajózsilipnek az építési munkálataiban vett részt. Ezután a Béga-csatornázási munkálatoknál dolgozott. Itt szerzett tapasztalatait dolgozta fel első publikációjában, 1904-ben. Szaktudását és szervezőkészségét 1906-ban a soroksári Duna-ág rendezésénél hasznosította, mint a Kvassay zsilip tervezője és építésvezetője. 1911-ben, a Csepel-sziget csúcsán létrehozott cementkisérleti állomáson betonkeverési vizsgálatokat folytatott. Az ennek alapján Lampl Hugóval közösen megírt A beton című könyve 1915-ben a Magyar Mérnök és Építész Egylet aranyérmét nyerte el. 

1919-ben a kormány a dunai víziút és a vasúti szállítás közötti kapcsolat megteremtése céljából Budapesten egy dunai kikötő létrehozását határozta el és felállította a Kikötőépítési Igazgatóságot, melynek élére Sajó Elemért nevezték ki. Gazdasági okokból az építkezést többször is leállítás fenyegette; a kikötő megvalósulása Sajó kitartásának, meggyőző erejének köszönhető. 

1928-tól a Földmívelésügyi Minisztériumban előbb a Balaton ügyeivel, majd a Vízügyi Főosztály vezetésével foglalkozott. Itt született meg 1931-ben híressé vált programja: Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában. E koncepciója a következő évtizedekben a hazai vízgazdálkodás fejlesztésének egyik alappillére volt. Életének utolsó éveiben foglalkozott az Alföld öntözési gondjainak megoldásával, a szikes területek problémáival, a Duna-Tisza csatorna kérdéskörével, a vízügyi szolgálat megszervezésével. Alkotóereje teljében érte a halál Budapesten, 1934 szeptember 21-én.